Éneke a lélek imája.
   Ha kérdeznék, nem tudnék arra felelni,
hogy tizenháromévesen mitől hallottam meg mindezt a hozzám érkező hangjaiból.
De meghallottam. Elsőre.
Semmit sem tudtam róla. És mindent.
Mert ha a tényszerűségek nagy részével csak a film láttán találkoztam is először,
a lélek-imája éneklése mindent elmondott.
Megtanított zenét hallgatni, azzal a saját hangok megformálására gondolni,
a mások felé fordulás kapuinak kitárásához.
Indirekt módon. Nincs is ennél szebb tanítása a művészetnek.
Ami sosem tanít. Mutat.
Hittel teli szándékkal.
Amivel minden módon azt üzenné: van máshogy.
Erről szól a film.