Élt, létrehozott, alkotott, továbblendített.
Ezért sajnálom, hogy első soraim halála kapcsán születnek. Azt nem kevésbé, hogy én sem ismertem eléggé. A vele készült interjúkat olvasva méginkább így érzem. Mert Ő egyértelműen azok közül való volt – így az marad –, akiknek gondolatai, dallamfoszlányai, elénk rajzolt színei életünk napi szükségletei lehetnének.
Annyi mindent találtam nyilatkozataiban, ami szakmám gyakorlása közben folyamatosan foglalkoztatott. Az még azonban ennek ellenére is meglepett, hogy akként, akivé lett, egy vitathatatlanul jobb körülményrendszernek tartottban is okozhatott neki küszködést a “valamit feltétlenül létrehozni” problematikája, csakúgy, mint bármelyikünknek. Ennek okairól, nehezítéseiről, lehetetlenségeiről többször beszélt. Arról is, hogy mennyire izgatta a műfajok összeszelídíthetősége és zavarta, ha lényegtelenről kérdezték.
Ki gondolta volna, hogy kevesellte a kihívásokat? Azok tették csendesebbé, és amiatt történhetett, hogy forradalmasító attitűdjével alkut kötve, többször is kényszerűn engedett a családi szükségletek kielégítésére szolgáló megmutatkozásoknak. Pedig játékában, megnyilvánulásaiban, általában is örökösen több lépéssel mások előtt járt. Multiinstrumentalista volt, zeneszerző.
Munkáit a szabad improvizáció, a non-konformizmus, a virtuozitás, az amerikai kultúra szatírája itatta át. Hangzásbeli kísérlétezéseinek egyik kiemelkedő alkotása, zenekari műveinek felvétele, majd bemutatója volt a Londoni Szimfonikusokkal, a nyolcvanas évek elején. Az egyik valaha készült legkorábbi, 24 sávra rögzített, a nagyzenekar különleges mikrofonozásával kivitelezett digitális felvétel élőben végül két különböző alkalommal került bemutatásra. Pierre Boulez, a legjelentősebb karmesterek egyike, a post-war nemzedék kiemelkedő zeneszerzője vezényelte Zappa nagyzenekarra írt hangszeres műveit.
Magyarországra már betegen készült, de még ha kínzókamrába teszik, akkor sem beszélt volna erről. Ezt mondta érkezte előtt röviddel egy amerikai újságnak. Arról viszont beszélt, hogy mennyire tart az itteni várakozástól, hisz gitárja már évek óta pihent. Nem tudta, mi jelentene nagyobb csalódást: ha ennek ellenére játszik, vagy pont az, ha nem. Játékával csak valami rémisztően új létrehozása érdekelte volna, más nem.
Arra viszont manapság nincs igény. Így mondta.

Aztán azt is, amit én egyáltalán nem tudtam: az új, sokszor a megdöbbentően újjal való kísérletezés, annak létrehozása, ami a hatvanas évek Amerikájában jellemző volt, ami zeneileg történt, azt a legtöbb, a legbiztosabb eladás reményében való szerződtetések megkezdésével az angolok végérvényesen megváltoztatták. A felívelés idején Amerikában a legnagyobb lemeztársaságok sem tartották kockázatosnak akár egy eredetiségében kirívó anyag kiadását. Miután az angolok milliós példányszámban kezdték ontani az albumokat, az új születése a már egyszer bevált életre keltésére, megismétlésére korlátozódott. Így ma sokszor az a jobb zenész, aki gyorsabban gitározik, mindenkinél  magasabban énekel, vagy képes ugyanazt a szólót hangról-hangra minden alkalommal úgy eljátszani, ahogy az eredeti felvételen volt – mondta.

Zappa szerint a zene más. Lételem. Kreativitás. Eredetiség. A pillanattal élés.
Muzsikába foglalt beszélgetés. A pillanattal születés csodája. Az igazi improvizáció.
A tervezés nélküli. A hibákat hordozó, egyszeri és megismételhetetlen, a csupa nagybetűvel leírható ZENE, a személyiség része, az ott és akkor megteremthetősége.
Ez érdekelte. Nem a karrier, a pályafutás.
Ilyesmik foglalkoztatták, mielőtt Magyarországra érkezett.
Eljött. Eljött és gitározott. Most pedig elment. El. Örökre.

1940. december 21. – 1993. december 4.

Magyar Hírlap, 1993. december 14.